Családtörténeti kutatás

A családtörténeti kutatások, a főnemességhez tartozó családokat, dinasztiákat leszámítva általában nem nyúlik a régmúltba. Ahhoz, hogy ennek miértjét megértsük, ismerni kell néhány alapvető információt a családtörétneti kutatások legfőbb forrását jelentő levéltári adatbázisokról, a kutatás forrásairól.

Berkes József: Tájékoztató a családtörténeti kutatásokhoz (megjelent a Babits Kiadó gondozásában) című műve talán a legalkalmasabb ennek bemutatására:

” A genealógia, a családkutatás hosszadalmas, bonyolult és fáradságos munka. Az eredmény viszont sokszor igen bizonytalan kimenetelű, mert a speciális tudás és ismeret, valamint kitartás mellett szerencse is kell hozzá. Leggyakrabban hobbyból, kedvtelésből vagy kíváncsiságból kezdenek hozzá, hogy azután sokaknál egy életre szóló szenvedéllyé váljon. A motiváló okok közül nem zárható ki a sznobizmus, a presztízs, a divat, valamint újabban a benne rejlő üzleti lehetőségek sem. Csinálják azonban sokkal gyakorlatiasabb okokból is, pl. letelepülés, illetve állampolgárság megszerzése céljából, továbbá örökség, névváltoztatás, kárpótlás, ritkábban tudományos célból is – demográfiai, néprajzi, egészségügyi feldolgozás, valamint egyéb okok miatt.

Előrebocsátjuk, hogy kész családtörténetek, még kevésbé családfák a kutatások túlnyomó többségére nézve nincsenek. Csak a családok elenyészően kicsi részére léteznek kész genealógiai kutatások és levezetett családfák, pl. főnemeseknek és nemeseknek, ha készítettek és letétbe helyezték a családi levéltárat valamely intézménynél. A polgárcsaládokra és parasztcsaládokra esetleg a helytörténeti kiadványokban lehet találni adatokat, utalásokat. A nemességnél a családfakészítésnek egyebek között gyakorlati okai is voltak. A XVII-XIX. század folyamán – néha még korábban is! – a nemesek a családfákkal tartották nyilván és tudták bizonyítani, kinek milyen jogai voltak a nemesi birtokhoz. E jogok bizonyításából azután sok birtokper kerekedett. A birtokperek pedig tele vannak genealógiai adatokkal és tabellákkal, tehát ez valóságos “paradicsom” a genealógusok számára. Hozzá kell azonban tenni, hogy a birtok megszerzése, illetve megtartása érdekében a birtokperekben gyakran valótlan genealógiai adatokkal találkozhatunk, sőt a hamisítások sem kizártak. A főnemesek körében viszont sokszor presztízs kérdése volt, hogy ki meddig tudja visszavezetni a családfáját.

A családtörténeti kutatás forrásainak első nagy csoportja a “szájhagyomány“. Ennek megbízhatósága azonban általában csak a nagyszülőkig terjed – ma már például a házasfelek gyakran nem ismerik egymás közeli rokonságát sem. Régebben a rokonsági kapcsolatot jobban ismerték és tartották. A házasságkötésnél érvényes jogszabályok (ún. házassági akadályok) miatt a házasulandó feleknek a távolabbi, negyedik fokú vérségi kapcsolatot is figyelembe kellett venni. A közeli vérrokonok házasságának kiküszöbölésére és megakadályozására szolgált a háromszori kihirdetés intézménye (promulgatio). A szájhagyomány megbízhatatlansága miatt, sokszor már a nagyszülőkön túl, az írott forrásanyag kutatása szükséges. Sokszor segítségünkre lehetnek a családnál őrzött régi imakönyvekbe, bibliákba, egyéb régi és értékes könyvekbe bejegyzett családi események (születések, keresztelések, bérmálások, házasságok, halálozások stb.) felhasználása. Sok család (nem csak nagy múltú és nemes!) igen értékes kis családi “levéltárral” rendelkezik. Az 1940-es évekből, a zsidótörvény miatt kötelező származásigazolás idejéből is sok irat maradhatott fenn az ősökről (főleg anyakönyvi kivonatok). A XIX. század közepétől divatba jöttek a nyomtatott gyászjelentések. Ezekben gyakran a legközelebbi egyenesági hozzátartozókon (házastárs, unokák, gyerekek, szülők, nagyszülők) kívül említik a távolabbi és oldalági (ún. sógorsági) rokonságot. Az Országos Széchényi Könyvtárban kb. 800.000 darabból álló gyászjelentés-gyűjteményt őriznek betűrendbe szedve. A nyomtatott halotti beszédek (búcsúztatók), a temetés után az újságban közzétett köszönetnyilvánítások, megemlékezések is hasonló adatokat tartalmaznak az elhunyt családjáról. Hátrányuk, hogy az elhunytat gyakran a valóságnál kedvezőbb színben tüntetik fel. Egyéb újságcikkekből, pl. hirdetésekből, korabeli hírekből, beszámolókból, tárcákból és eseményekből is meríthetünk adatokat a család történetére, eredetére nézve. A sajtó mint forrás különösen helytálló, tartalmas és eseményekben bővelkedő a vidéki kisvárosi élet mindennapjaira, ahol nem történhetett meg a legkisebb esemény sem a kellő publicitás nélkül. A temetőkben is érdemes megnézni a temetőkönyveket, valamint a sírfeliratokat. Az utóbbiak azonban – a temetéstől számítva hosszabb idő elteltével – igen megbízhatatlan forrásnak bizonyulhatnak (elmosódnak a bevésett adatok, elkorhad a keresztfa, elgazosodik a sír, utólagos rátemetések vagy exhumálások történtek, esetleg más család tulajdonába került a sír stb.). Az írott források közé sorolhatók még többek között az önéletrajzok, iskolai anyakönyvek, emlékiratok stb.

AZ ANYAKÖNYVEK

Minden típusú családkutatás elengedhetetlen és legmegbízhatóbb forrása az anyakönyv. Az anyakönyvek azonban nemcsak genealógiai, hanem történeti-statisztikai, valamint demográfiai kutatások legfontosabb forrásait is jelentik. .. Magyarországon a XVI. elején, az 1515-ben tartott Veszprémi egyházmegyei zsinat jelzi az anyakönyvek fejlődésének kezdetét. A zsinat nem túlságosan pontos és egyértelmű határozata arra hívta fel a plébánosokat, hogy a kereszteléseket jegyezzék fel annak érdekében, hogy a lelki rokonságot nyilvántarthassák. A rendelkezés alapja a kánonjognak az az előírása volt, hogy a lelki rokonság ugyanolyan házassági akadálynak számított, mint a vér szerinti rokonság. A rendszeres anyakönyvezést 1563-ban a tridenti zsinaton rendelte el IV. Pius pápa. Hazánkban a római katolikus egyházban az ellenreformáció kezdetén tartott 1611. évi nagyszombati zsinat intézkedett az anyakönyvek vezetéséről. … A nagy változás 1625-ben következett be, amikor Pázmány Péter esztergomi érsek az V. Pál pápa által kiadott Rituale Romanum-ot az egész országban kötelezővé tette. A Rituale Romanum öt féle előjegyzést vezetett be: a keresztelési, házassági és halálozási anyakönyvek mellett külön a bérmálási anyakönyvet, valamint az ún. Status Animarum-ot, amely a húsvéti áldozás időpontjában az egész lakosságot tartalmazta háztartások, illetve családok szerint. A XVII. század folyamán a Rituale Romanum-ot három további kiadásban (1656, 1672, 1692) jelentették meg, ugyanakkor az 1630-as évektől kezdve rendszeresen megtartott egyházlátogatások alkalmával (Visitationes Canonicae) ellenőrizték az anyakönyvek felfektetését és helyes vezetését. A folyamatos és általános érvényű anyakönyvezés a történelmi Magyarországon (az északi megyék kivételével) csak a törökök kiűzése után kezdődhetett el. 1822-ben az egyházi hatóságok elrendelték a betűrendes névmutatók készítését – amelyek mindenképpen megkönnyítették az anyakönyvekben való visszakeresést. Az 1827:XXIII. tc. viszont elrendelte az egyházi anyakönyvek két példányban történő vezetését, elsősorban biztonsági okokból. A másodpéldányokat az illetékes területi levéltárakban őrzik. … A protestáns egyházaknál az anyakönyvek vezetésének teljes körű jogát 1785-ben adta meg II. József.

A Magyar Országos Levéltár Filmtára filmmásolatban őrzi a mai Magyarország területén található helységek 1895. október 1. előtt keletkezett, a történelmi egyházak – nevezetesen a római katolikus, a görög katolikus (unitusok, egyesültek), a görög keleti (óhitű, ortodox, pravoszláv), a református (helvét vallásúak), az evangélikus (ágostai hitvallásúak) és az izraelita (zsidó, ezen belül ortodox és neológ) – által vezetett anyakönyveinek mikrofilmfelvételeit.

E hatalmas és egyedülálló gyűjtemény tulajdonképpen a mormon egyház részére készült el. Az anyakönyvek legnagyobb részét az 1959-1967 közötti időszakban mikrofilmezték. Az akkori Művelődési Minisztérium Levéltárak Országos Központja kezdeményezésére a Magyar Országos Levéltár (MOL) a Genealogical Association of the Church of Jesus Christ of Latter-day Saint (Salt Lake City, Utah, USA) részére a fenti időszakban folyamatosan – a mormon egyház költségén – filmre vette a Magyarországon található, 1895. október 1-e előtti egyházi anyakönyveket. Az anyakönyvi mikrofilmek egy része az 1828-tól kötelezően az illetékes megyei levéltárakban őrzött másodpéldányokból történt állag-kiegészítés, nemzetközi mikrofilmcsere, valamint ajándékozás útján került a gyűjteménybe.

Az állami (polgári) anyakönyvezést az 1894:XXXIII. tc. vezette be és 1895. október 1. óta van érvényben. Ettől a dátumtól kezdve a polgármesteri hivatalokban őrzik az anyakönyveket, a másodpéldányokat pedig az illetékes területi levéltárakban, eltekintve a fent már említett kivételektől. Elméletileg az 1995:66., ún. Levéltári Törvény 23. és 24. paragrafusai alapján ezeket is lehetne kutatni (90, 60 és 30 éves zárlat után) – ám a gyakorlatban a családkutatók és a genealógusok számára szinte hozzáférhetetlenek. Többnyire csak tudományos célokra, a kutató költségére végzett anonimizálást követően kutathatók. “

Megosztás:

A hozzászólások jelenleg ezen a részen nincs engedélyezve.