A pápai Alsóvárosi köztemetőben nyugvó perlaki Perlaky Géza honvéd hadnagy Beziben [Győr-Moson-Sopron megye] született evangélikus lelkészcsaládban. A szabadságharc után Veszprém megyében telepedett le s a Dörögd-pusztai birtokán gazdálkodott. Idős korában költözött Pápára, s részt vett a város közéletében, főleg az evangélikus egyház szolgálatában munkálkodott. Naplójának egy töredékét Borsos István, a Református Kollégium egykori tanára mentette meg és tette ismertté.
„1848 október havában Kossuth Lajos Győrön ment keresztül Jellasich vert hadának üldözése közben. Ez alkalommal édes atyám a dicső kormányzó elé vezetett, miután már régtől fogva megerősödött bennem az elhatározás, hogy én is fegyverrel küzdök hazám szabadságáért.
Kossuth atyámat, mint régi ismerősét és távoli rokonát, s vele együtt engem belső szobájában szivesen fogadott s megigérte, hogy rólam gondoskodni fog. Egyuttal a nevemet is följegyezte tárcájába. Ennek következtében vártuk alkalmaztatásomat egész november közepéig. Mert atyám éppen nem tudott megbarátkozni azzal a lépéssel, hogy mint közember álljak be a sereg közé. De látván, hogy a kormányzó aggságoskodásai és teendői annyira összetornyosultak, hogy ily csekély pontra figyelmét aligha terjesztheti ki, más részről pedig hazánk mind veszélyesebb állapota mindenkinek, aki csak fegyvert képes fogni, csatára szállását követeli, végre beleegyezett kivánságomba, hogy mint közhonvéd is fegyver foghatok. Mert atyám igaz magyar, aki előtt szent e név: „haza”, s mindent kész önként, és örömmel feláldozni a veszély napjain szertett hazájáért. Engemet is a korán belém csepegtetett honszeretet vezetett, a honszeretet, mely minden időben legszentebb védőangyala a hazának.
November 20-án elhagytam a kedves szülői házat. Örömmel mentem ugyan, de midőn láttam körülöttem az elérzékenyülten zokogó szülőket és rokonokat, annyi fájdalom láttára én sem maradhattam érzéketlen. Majd az egyiket, majd a másikat ölelve velük éreztem, velük sírtam.
Szegény, öreg szülőim azt gondolták, hogy utolszor látnak. Pedig az elválás okozta könnyeket csak a viszontlátás reménye enyhítheti, melyet ők nem tápláltak.
Pestre mentem atyám kiséretében s ott Nádosy Sándor ezredes ajánlatára a 13-dik zászlóaljhoz mint tizedes állottam be s 24-én a rokkantak kaszárnyájában örök hűséget esküdtem hazámnak a háromszínű lobogó alatt. Ez alkalommal édes atyám egy emléklapra ezt irá és adá át nekem:
Menj! A Nagy Hunyadi lelke bátorítson
S halhatatlan Zrinyi dicsőn omlott vére
Nemes elszántsággal harcolni buzdítson
Mi, szülőid, buzgó imákkal kisérünk,
Nemzetünkre s reád víg jövendőt kérünk.
Másnap még együtt maradtunk s harmad nap atyám visszautazott. Én pedig berukkoltam zászlóaljamhoz, melynek törzse működését folytatandó, éppen akkor tért vissza Komáromból, ahova felszerelt újoncait szállította. Őrnagyunk Kompolty volt s engem a 6-ik századhoz osztott be. Az egész zászlóaljban egyetlen ismerősöm sem akadt. A velem egy rangban lévőkkel csak hamar megismerkedtem, de míg a főbb tisztek ismerni tanultak, több időbe került.
December 8-án neveztek ki tizedesnek s azonnal szakaszparancsnokká is lettem. Nem nagy hivatal, de mégis nehéz annak, aki nem próbálta. Nekem kellett tanítanom, ki magam sem tudtam, fegyverfogásokra újoncaimat kik nagyrészt máramarosi oláhok voltak s kikkel beszélni sem tudtam. Szerencsére volt a szakaszomban egy vén, czigány baka, Kovácska. Ez mutatta meg nekem a fegyverfogásokat és gyakorlatokat. Én pedig tanultam erősen, hogy a többi járatlan káplárok sorsára ne jussak, kik nem ritkán kapták el kezükre, lábukra az arany perecet, a kurtavasat. Időnk az adjusztírozással és gyakorlatokkal telt el. December közepén kezdtünk garnizoni szolgálatokat tenni. Én először a szénaraktárnál voltam őrségen.
Ezután nemsokára Pozsonyba vezényeltek Csikász hadnaggyal egy gőzösön, hogy több ezer mindenféle ruhadarabot szállitsunk fel. Miután Pozsonyban a ruhát átadtuk, ismét visszaindultunk a szállító gőzösön. Csikász ugyan, mint régi katona, nagy tekintélyt akart tartani az altisztek előtt, de itt, a ködök miatt lassan haladó gőzösön csak ketten lévén, társalogni kezdett velem s csakhamar megnyertem a tetszését. S ez nekem nem kis hasznomra vált. Mert többi tiszttársait is figyelmeztette rám. Miután pedig nemsokára segédtisztté lett, előmenetelemet könnyítette.
December 28-ikán a pesti katonaság felett Répásy tábornok tartott szemlét s tudtunkra adatott, hogy a túlnyomó osztrák erő előtt seregeink hátrálni kénytelenek s nekünk is készen kell állanunk arra, hogy azokat segítsük. Ezalatt volt a moóri ütközet, hol Perczel vereséget szenvedvén, seregének támogatására minket is útnak indítottak Bicske felé, Éjszakai szél fütyörészett át vékony ruhánkon s miután a gyalogláshoz, a nehéz kovás fegyver és borjú terhéhez még nem igen szoktunk hozzá, nem éppen könnyen esett csak Budaőrsig is a gyaloglás, ahova már késő este értünk. Itt már szekereket rendeltek számunkra, de mégis több óráig kellett várakoznunk, míg azok előállottak. Ekkor fölrakodtunk s másnap reggel Bicskén valánk, ahol már hátráló seregeink tábort ütöttek. Délután visszaindítottak bennünket Buda felé s az új év (1849) első napján Budára értünk s beszállásoltak bennünket a Ráczvárosba.
Másodikán a Vérmezőn térdig érő hóban gyakorlatoztunk, délután pedig Pestre mentünk át. S mikor már be akaránk szállásolni, jött az új parancs, hogy vissza Budára. S már a lánchidnál voltunk, mikor ismét visszaparancsoltak bennünket. A sok ácsorgásban meghültem s nagyon erős hurutot kaptam, miben több ideig sokat szenvedtem.
Pestet 3-ikán hagytuk el s a legkeményebb csikorgó időben értünk késő este Palotára, ahol annyira tele volt minden ház katonasággal, hogy a hátul jövő csapatok az utcákon jártak óraszámra föl s alá. Nem volt hely, ahova még csak beléphettek volna is. Itt csak kevés ideig késtünk. Mert tisztjeink látván, hogy pihenni lehetetlen, éjféltájban indulót verettek s a legsötétebb éjben, a legkeményebb hidegben, csapásnélküli hóban, átfázva s kiéhezve mentünk Vácz felé s egy kis félreeső faluban pihenőt tartván 5-én értünk Váczra, ahol beszállásolva 6-án nyugvó napot tartottunk. Innét 7-én elidnulva Berkenyén. Palánkon, Ipolyságon keresztül Szántóra mentünk s Szántón felül egy emelkedettebb helyen csatarendbe állítottak bennünket s a távolból látszó ellenséget néhány ágyulövéssel üdvözöltük, melyek azonban válasz nélkül maradtak.
Tovább vonultunk Báth felé. Egyszere azonban nyugvót vernek a dobosok s mindenki sietett a hópárnára leheverni s azok között én is. Alig nyújtottam el oldalam mellé nehéz fegyveremet, midőn Dusek Géza századosom hiv magához s Kékesy zászlóaljparancsnokhoz vezet s őrmesterré neveztet ki engem, aki még nem is gondoltam erre az előléptetésre. Örömmel fogadtam s felejtém a terhes vonulás nehézségeit. Báthra érve a két ezüst sújtás mellé rögtön fölvarratám a harmadikat is.
Másnap reggel még sötétben már rendezve volt a századom s indultunk Selmecz felé. Esett a hó, süvöltött a szél. Ágyus lovaink a roppant hegyeken keresztül, csak egymást vontatva lassan haladtak. Hátul pedig utászaink az erdőkből fákat döntögettek az úton keresztül az ellenség akadályozására. Oly lassan haladtunk, hogy midőn január 14-én Selmeczre bejutottunk, egészen sötét este lett. Mily jólesik ilyenkor ha a fáradt katona meleg szobában hajthatja nyugalomra fejét! Engem egy szappanoshoz szállásoltak be, ahol nagyon szívesen fogadtak.
De itt csak egy napig maradtunk, mert harmadnap már a várostól egy órányi előőrségre mentünk, ahol három egész napon át éjjel-nappal egészen fölfegyverkezve kellett őrködnünk, borjunkat egy pillanatra sem téve le hátunkról. Mikor e terhes szolgálat után fölváltattak, örömmel vonultunk városi szállásunk elé. De alig értünk a városba, új parancsot kaptunk: ismét előőrségre. Mert eközben volt a legjelentékenyebb csata, a szélaknai. A császáriakat Csorich, a mieinket Görgei vezette s a mi zászlóaljunkból is ott volt három század. De Csorich szuronnyal bevette Szélaknát s a mieink Selmeczen túl vonultak, ahol mi is egyesültünk velük. Másnap, (21-én) a hegyek közt út nélkül négykézláb mászkálva vonultunk Bucsára, ahol zászlóaljunkat a Garam folyón leégett híd mellé állították előőrsnek. Innen Beszterczére, Zólyomlipcsére, Breznóbányára, Telgardra, Sztraczénára mentünk.
Február 2-án alkonyodni kezdett, midőn Iglóra értünk. Oly szives fogadtatásban még nem részesültünk, mint ebben a németajku, de magyar érzelmü városban. Az ablakokból nemzeti lobogókat lengetett az esti szellő. A nép örvendve sereglett előnkbe s éljen-kiálltásokkal üdvözölt. Miután kiadták a parancsot, hogy levetkőzni senki ne merjen s az első tromitaszóra mindenki fegyverben álljon, szállásainkra távoztunk. Azonban mi a parancs ellenére is levetkőztünk s lefeküdtünk, mivel lábbelink egészen átázott, magunk pedig átfáztunk s nagyon el voltunk fáradva a hosszas vonulás terhe alatt. Első álmunkból éjfélkor dobpergés, ágyubömbölés és rakétasüvöltés ébresztett föl. Pár perc alatt felöltöztünk s legényeink összeszedésre futottunk Szigethy Józsi őrmester társammal együtt. Miután századunkat gyorsan rendeztük, nekünk jutott a szerencse, hogy az ellenséggel, amely előőrseinket visszaverte s már a város végén állott, szembeszállhattunk egy szük utcán, melynek egyik sora már lángokban állt. Az üszök ránk pattogva és világítva igen alkalmas célpontul szolgáltunk az ellenségnek, míg mi az alig 40-50 lépésnyire sötét háttérben álló ellent is alig láthattuk.
Midőn így szuronyszegezve rohantunk előre, egyszerre a sötétből egy csapat vértes vágtatott nekünk, akiknek nagy részét lenyársaltuk ugyan lovaikról, de egy részüket rajtunk keresztül törve sikerült a város piacára bevágtatni ahol a többi katonaság és huszárjaink is felállítva voltak.
Guyon ezredes fehér köpenyében éppen az előőrsöket vizsgálta, midőn ez a kurazir csapat attakra indult. S életét csak úgy menthette meg, hogy ismeretlenül közéjük keveredett s velük együtt vágtatott ránk. S így rajtunk keresztül törve szerencsésen sikerült neki a piacra jutni.Ekkor kiugratott a kurazirok közül s elkiáltja: Attakra huszár! S a kurazirok közül csak egy sem menekült meg. Valamennyit felkoncolták.
Ez alatt mi ránk záporként hullott a golyó. De miután a 33. zászlóalj segítségünkre jött, sikerült az ellenséget minden elfoglalt állásából hősiesen kiverni, egy ágyút, két municiós szekeret és sok ezer röppentyűt elfoglalni. Ezek a röppentyük legelsők voltak a magyar táborban. Az ellenség szétfutása után ujra rendezkedett seregünk. Eközben hajnalodni kezdett s mi az ellenség után indultunk. A fősereg Szepes Váraljára, a mi zászlóaljukból két század, a 33. zászlóaljból szintén két s egy szakasz huszár pedig a Szepes-Váraljától mintegy másfél órányira eső Olaszi nevü tót faluba mentünk. Itt a toronyban feketesárga lobogó volt kitűzve. Ezt azonnal levettük. Beszállásoltatván, kész ebéddel szolgáltak, ami nagyon feltünő volt, mert mitőlünk szálláscsinálók nem jártak erre. Alig raktuk le fegyverzetünket, hát az előőrsre kiállított huszárok az ellenség előcsapatát megtámadják, néhányat közülük levágnak, kettőt pedig lovastul behoznak a faluba s jelentik, hogy nagyszámu ellenség közeleg a faluhoz.
Kisült tehát, hogy Olasziban azok számára csináltak szállást s készítettek ebédet. Azonnal riadót vertek. Ily csekély erővel ellentállni nem lehetett volna s mi étlen-szomjan elhagytuk a falut. S a másik végén már jött be az ellenség. Egy divizió lovas utánunk is vágtatott, de mikor látta, hogy mi gyorsan négyszöget formálunk s huszárjaink kardjaikkal fegyegették s kihivólag integettek feléjük, megállottak s tovább nem üldöztek.
Ezalatt Váraljára futár sietett, aki hírt vitt a történtekről. S midőn mi Váraljához közeledtünk, már a csatalánc szét volt küldve, az ágyuk felállítva s a városban barrikádok készítésével foglalkozott a katonaság. Amint megérkeztünk, mi is azonnal ehhez fogtunk. De hiába mert az ellenség nem támadott meg, hanem Branyiszkó felé vonult s ott egyesült Schlick táborával.
Mi egész éjjel barrikádjaink mellett virrasztottunk s reggel innét a szepesi káptalanhoz mentünk előőrsre. Ez a várostól nyugatra egy magas dombon van.
Itt voltunk 5-én reggelig. A kárpáti szél vigan fütyölt át vékony köpönyegünkön, mi pedig a hó teteén heverésztünk a tűz mellett s szalonnát csepegtettünk pirított kenyerünkre. A káptalan pincéjéből egy pár csutora bort is kaptunk. Estefelé pedig a lakosok főtt ételt is hoztak ki, amit nagyon szivesen befogadott gyomrunk, amely már 2-ika óta főtt ételt nem izlelt. Itt virradtunk meg s indíttattunk Branyiszkó felé.
Sürü pelyhekben hordta szemközt a havat az éjszaki szél. Sem ég, sem föld nem volt látható. Borzad az ember lelke, ha íly förgetegben útnak indulni látunk valakit. De mi azért csak tovább haladtunk. Déltájban egy kicsit tisztulni kezd s mi a branyiszkói hegyszoros szerpentin utjának 12 tekervényén nagy katona-tömegeket láttunk felállítva. Itt volt Schlick, osztrák tábornok.
Guyon megállítja három zászlóaljból s egy osztály lovasságból álló kis táborát, beütteti egy pálinkáshordó fenekét s ebből a szakaszok kulacsait megtölteti. Mindenki tetszése szerint ivott. Ezután rendezi a támadást. A mi zászlóaljunkat a jobb szárnyra, középre a 33-ik s balra a beszterczei zászlóaljat, melyből két század csatárláncban megy előre. Egy huszártrombitást leszállít lováról a vadász-marsot fújat vele. Ezen jelszóval „dupla lénung előre, hátul kartács” megindítja seregét a háromszorta nagyobb ellenség felé. A besztercei zászlóaljba, mivel vonakodik előre menni, bele kartácsoltat. S így ez is kényszerült vitézül harcolni. Szuronyt szegezve sok helyen négykézláb másztuk meg a meredek helyet. Az ellenséget minden állásából kivertük, ágyuit elfoglaltuk s egész sötét éjjelig űztük Eperjes felé. De akkor már a gyalogság igen kifáradt s nem volt képes tovább menni. Guyon azonban a csekély lovasságával egész Eperjesig űzte őket, ahova mi másnap, 6-án reggel érkeztünk meg.
A sereg 14 napig dupla lénungot kaptt s a 33-ik zászlóalj, mint amely legvitézebbül viselkedett, zászlóaljára (zászlajára – H. Sz. L.) egy gyönyörü szalagot, amelyre arany betükkel e szavak voltak himezve: Branyiszkói diadal febr. 5-én 1849. Zászlóaljunk ezen terhes szolgálat után, mihelyt megérketünk, ismét előőrsre ment a kálvária-hegyre. Másnap váltottak fel bennünket és szállásoltak be a városba. Ekkorra már egy hete elmult, hogy szobában nem voltunk s még annyi pihenés sem jutott, hogy legalább a bakancsunk sziját megtágíthattuk volna.
Eperjesről 8-án indultunk Habsánba, Budamérbe, Kassára. Itt néhány nap pihentünk s innét Szepsi, Szilos, Jászó, Semse, Szepsi, ismét Szilos, Szendrő, Edelény, Szentpéter, Miskolc, Nyék, Látháza, Mezőkövesd, Maklár voltak állomásaink, mely idő alatt semmi különös nem történt velünk.
Most következett a két napig tartó kápolnai ütközet, melyben Windischgrätz osztrák tábornagy 50 ezer emberrel megtámadta a Dembinszky vezérlete alatt álló magyarokat. Mi, Görgei táborában, ekkor a csatatértől két állomásnyira voltunk s itt hallgattuk az ágyuk nem szünő mély bömbölését. Végre eindítottak bennünket a csatatér felé. A hang mind közelebb hallatszott, míg másnap reggel már láttuk a távolban fölemelkedő füstöt, amely egész felhőket képezett. Amint közeledtünk, láttuk a csata gyászos képét. Majd sebesültekkel megrakott szekerekkel találkoztunk, majd egy-két ló vontatott nagy nehezen egy-egy leszerelt ágyut. Imitt-amott egy-egy sebesült huszár vezette véres lovát. Már meglassudott, vagy heverő ágyugyolyókkal is találkoztunk, mig végre egy erdőből kiérve, előttünk láttuk az ellenség roppant táborát. Azonnal csatarendbe állottunk a szántóföldeken. Mi a második vonalat képeztók az ágyufödözetnek.
Ágyuink azonnal megkezdték a bömbölést a mi közénk is ugyancsak hullott halált osztogatva a 24 fontos, fütyölt a röppentyü tüzes farkával s pattogott a gránát. A huszárok attakiroztak, de visszaverték őket. Sürün száguldoztak a mezőn a gazdátlan tajtékzó paripák, mások alól meg a lovaikat lőtték el. Az előttünk álló 33-ik zászlóaljból a zászlótartót a zászló nyelvével együtt lötték el. Jobbról-balról bőven volt halott és sebesült. S ezen borzasztó helyzetben különösen feltűnő volt egy gyalogos honvéd vakmerő bátorsága. Ez t.i. a két tábor közt elnyúló völgyben egykedvüen labdázott s dobálódott a heverő golyókkal s a két tábor szemközt repülő golyói feje fölött fütyörésztek el. Az ellenség több lövést egyenesen reá irányzott, meg akarván őt büntetni vakmerőségéért, de egy golyó sem találta. Végre megunta a játékot és ismét a táborunkba jött.
Sajnálom, de sem nevét, sem zászlóalját nem tudhattam ki.
Igy tartott a csata csaknem alkonyatig. De ekkor már ellent nem állhatván, az erdőbe s onnét Kerecsenre vonultunk vissza. Másnap, amint itt táboroztunk s a hópelyhek kezdtek szállinkózni, előőrseink észrevették, hogy nagyszámu ellenséges lovas csapat közelít felénk. Az egész tábor abban a pillanatban fegyverben állott. Lovasságunk rohamra indult s az ellenséget megfutamított. Sőt egy egész üteg ágyut szerencsésen bekerített és lovastul tüzérestül, egyszóval mindenestül hozzánk hajtotta. Volt öröm nálunk! S mindez alig egy negyedóra műve volt.
Innen Tiszafüredre mentünk, ahol egy hétig táboroztunk a sáncokban. Ez idő alatt nem szenvedtünk kevesebbet, mint a Kárpátok közt a legnehezebb vonulás közben. Mert ezen a helyen hosszabb idő óta már mindig tanyázott katonaság s az összeheverészett és újjal soha ki nem cserélt szalma annyira megtelt megszámlálhatatlan sokaságu ugráló és mászkáló állatocskákkal, hogy aki a lábát letette, már tetőtől talpig telve volt. Piócák gyanánt szítták a sanyaruság miatt amúgy is megfogyott vérünket! Még tábornokaink sem menekedhettek tőlünk, noha naponként válthattak tiszta fehérnemüt. Nekünk pedig éjjel-nappal felöltözve kellett itt tanyáznunk. S ha nappal melegített is egy kisé a még gyenge nap sugára, de éjjel fölrázta a dermesztő hideg az elszunyadót. Mivel tüzelőnk nagyon szűken volt, még a gyümölcsös fák kivágására is rákerült a sor. E súlyos helyzethez járult még az élelem szüke is, mert agyonlövés terhe alatt tiltva volt még a markotányosnőnek is, hogy a táborból a hidon át a városba menjenek. S így március 10-én hajnalban örömmel hagytuk el a gyászemlékü helyet s a Tiszán átkelvén, Tokaj felé haladtunk.
A Tisza kiáradásain néha óraszám gázoltuk a vizet s egy helyen éjjel ágyuink annyira elakadtak a posványban, hogy lehetetlen volt azokat kivontatni. Minden ágyut, minden szekeret ott hagytunk, s a tábor a legközelebbi faluban éjjelezett, mely jó távol volt. Másnap aztán kivontattuk a hátrahagyott ágyukat és szekereket.
Ezután következett Rakamazd, Tokajjal átellenben. Itt engem sokadmagammal egy olyan házhoz szállásoltak, amelybe Tokaj megvételekor egy gránát repült s a szobában szétpattanván, ajtót, ablakot, falakat összeszaggatott. Itt találkoztam Turcsányi Józsival, akivel tokaji palackok üritése között vigan mulattunk. Rakamazdról Tokajon keresztül Kakra mentünk s itt kapta zászlóaljunk a parancsot, hogy menjünk vissza Tokajba a híd őrizetére.
Ez a szolgált zászlóaljunk rendbehozására és kipihenésére nagyon szükséges volt. Mert decembertől szüntelenül utazva, csatározva zászlóaljunk 1200 főnyi létszáma hatodfélszázra olvadt le. a többi részint elesett a csatában, részint a szenvedések miatt betegen maradt vissza a kórházban. De az a pihenés nem tétlenségől állott. Mert vagy szolgálatban voltunk, vagy pedig naponként kétszer gyakorlatokat tartottunk s ruházatunk és fegyverzetünk rendbehozásával vesződtünk. Egyuttal újoncokat szedtünk zászlóaljunk kiegészítésére.
Igy jött el április eleje, reám nézve igen nevezetes nap. Mert akkor neveztek ki hadnaggyá. Vigan ültük meg ezt a napot, örömpoharakat ürítve a Magyar vendéglőben. Őrmester társaim bizony irigy szemmel néztek rám, mint akik nálam sokkal idősebbek s már közhonvéddé lételemkor is őrmesterek voltak. Aztán meg maguk felől is sokkal többet tartottak. Tiszttársaim azonban örömmel üdvözöltek s barátságukba fogadtak. Őrnagyunk ekkor Keresztes volt. Századosok: Kékesi, Ordódy, Nagy Imre, Gresinger, Zábránczky, Valkó és Molnár. Főhadnagyok: Parányi, Hunyadi Károly, Hadnagyok: Sztrára, Blauhorn, Csikász, Fehér János, Ujházi, Ábrahám, Ernyei, Oroszvári (Russ). Számvevő tiszt: Joó Mihály, nagykárolyi fiu, igen derék gyerek. Többnyire zempléni és szatmári gyerekek. Guyon előtt is kedves volt a tisztikar. Legénységünk nem érdemel különös dicséretet, de azért megtette a magáét. S ha az itt kapott hatszáz zempléni magyar újoncot begyakorolhatjuk és fölfegyverezhetjük, zászlóaljunk bizonyosan a legkitünőbbek közé tartozott volna. De ezeket puska híjában csak pikával láthattuk el s így a hamradik sort képezhették.
Május elején hagytuk el Tokajt s a magyarérzésü hegyaljai városokon, Tarczalon, Mádon, Tályán keresztül mentünk Kassára. Tályán egy özvegy patikárusnénál szállásoltak el Valkóval együtt. Feiertagné volt a neve. Három szép lánya volt a mikor elbucsuztunk, kardjainkra rózsakoszorukat aggattak. Kassán tíz napig táboroztunk, mely idő alatt mindig esett az eső. Innen Lőcsére mentünk, hol ismét egy hétig tartózkodtunk. Innen Eperjesre s Kisszebenbe mentünk s balszárnyát képeztük a lengyel határszélen oroszokat váró tábornak.”
Sajnos csak ennyi maradt meg a naplóból.