Perlaky Mihály életrajza

m. kir. áll. számvevőszéki számvizsgáló önéletrajza

 
Midőn elhatározám magamat saját életrajzom rövid előállítására, nem feltünési vágy késztetett, hanem azon ohajtás 1ő hogy ha netán valaki mint nyilvános pályán élt, s az irodalom terén is működött szerény hazafit a hasonlók közt megemlíteni, jónak látná, találjon legalább biztos adatokat életem mozzanatairól, 2or hogy ha más senki sem is, legalább gyermekeim ismerjék önfeláldozások közt élt atyjokat, s épen olyannak ismerjék, a milyen volt. Ítéletet mondani magamról nem fogok, csak életem s életviszonyaim, és törekvéseimről sorolandom el az adatokat, melyek eléggé jellemezhetnek.

 *

Születtem Tatában (Komárom megyében) 1814-ben. Atyám Perlaky Mihály, anyám Simonits Terézia volt, mindkettő róm, kath. vallásu.

Iskoláimat a gymnasiumi 6-ik osztály bevégeztéig, mind itt végeztem, kivéve a közbeeső két évet, melyeket Pozsonyban töltöttem, hova gondos szülőim a német nyelv gyakorlati elsajátitása végett küldöttek. A gymnasiumi 6-ik osztályban (Poezis), piarista tanitóm László Alajos, felébreszti bennem a költészeti hajlamot, s szorgalomból egy hónap lefolyása alatt Phaedrus latin szövegű meséit lefordítottam magyarra, hexameterekben. Dicséretet arattam érte, különben is jól tanultam, az osztály bevégezte után, 18 éves koromban a kegyes rendbe főlvétettem Perlaky László névvel, s mint ujoncz (Novitius) két évet töltöttem Trencsénben, Somhegyi Ferenczczel együtt, ki most a kegyes rend tartományi derék főnöke._

Innen próbatanításra küldettem Kalocsára, hol, főnököm megelégedésére két évet töltöttem.<!–[if !supportFo

Ezután a philosofiai tanfolyamot végeztem Váczon, két évig, oly sikerrel, hogy a budepesti egyetemen szép művészeti és bölcsészeti tudorrá avattattam 1839-ben.

Mint ilyen a theológiai tanfolyamot végeztem két évig Nyitrán, 5 évig Szt.Györgyön , s ezután áldozárrá lettem.

Meg kell itt említenem, hogy a most említett bölcsészeti és theológiai tanfolyam öt éve alatt, köztünk növendékek közt is nagy lendületet vőn a magyar nemzeti irodalom emelésére megindult hazafias törekvés, s az ösztökélyesítés ösztönéből állítottuk fel magunk közt az ugyneveett Dugonics társaságot, melynek czélja volt a magyar nyelv és irodalom pártolása, fejlesztése. Ezen társulatban magam is tevékeny részt vettem. Költeményeim, melyeket ez idő alatt irtam, a Munkácsi által szerkesztett „Rajzolatok”-ban, a Schedel (Toldy Ferencz), Vörösmarty, és Bajza (triceps redactio) által szerkesztett „Athenaeum”-ban, „Honderű”-ben, s Almanachokban jelentek meg vagy név nélkül, vagy „Honfi”, „Jámbor Géza” (:Jámbor Pál barátom iránti vonzalmam jelzésére:) álnevek alatt._ Az édes visszaemlékezés öröme lepett meg, midőn 1875-ben legifjabb leányom Gizela a polgári iskolából hazajövén egy dalocskát kezdett énekelni, melynek szövege ez:

Ha szép reményed a
kétség alatt,
s miatta szíved is
ketté szakadt;

S ha nem lelsz egyet is
ezrek közül,
ki rajtad szenvedőn
megkönyörül:  

E versecskére irt áriát az iskolában tanulták, s képzelhetni, mily örömben tört ki leányom, midőn tőlem tudta meg, hogy azt én irtam „Jámbor Géza” név alatt majd 40 év előtt!_

Rendes tanitói pályámat megkezdvén, Nagykanizsán 3, Szegeden ismét három évet töltöttem 1840-45-ben, elöbbi helyen az alsó gymnasiumi osztályokban, utóbbi helyen pedig az 5-ik, vagy Szónoklati osztályban (Rhetorica). Boldog voltam, mert szerencsés valék sikeresen tanithatni, és tanitványaim által szerettetni._ Szegeden létemkor keletkezett Kossuth Lajos fölkérése folytán a nagyhorderejü Védegylet. A honi ipar fejlesztésére alakitott ezen egyletnek magam is, 8 rendtársammal, tagja lettem; itt ismerkedtem meg a halhatatlan nevü hazafival Klauzál Gáborral, későbbi keresk. ministerrel, kinek barátságával dicsekedhettem szomoru halála napjáig; legyen áldott emlékezete!_ Védegyleti tagságunk szálka volt Lonovics érsek szemében, ki utóvégre is hatalmával kivitte, hogy 1845/6-ban mind a nyolcunkat szétszórtak az országban, s igy jutottam Szegedről Lévára.  Távozásunk emlékére Szeged előkelő polgársága, élén Bérczy Antal tanácsnok s országgy. követtel, búcsumulatságot rendezett a Szigeten. Ezen rokonszenvet csekélységem azzal is némileg kiérdemelte, hogy, Kossuth L. ama hires cikkére: „El a tengerre magyar!” a fiumei tengerészeti iskolára képesítendő tanitványaimnak egész éves ingyenoktatást adtam az olasz nyelvből; minek folytán több magyar ifju el is ment. A mindig hazafias érzelmű Szeged városa ezen rokonszenvét soha sem feledem el!_

Léván csak egy évig lehettem; itt a gymn. 6-ik osztályt tanitottam (Poezis); itt is a lakosság szeretetével találkoztam. Alakitottunk magyar olvasó egyletet, melynek elnöke volt a már akkor is tiszteletben álló Korizmán László (ma a magy. gazd. egylet érdemteljes alelnöke), én pedig egyleti jegyző._

Léváról Budára helyezkedtem át, szintén a 6-ik osztály tanitására, minek hivatásom meleg érzetében iparkodtam megfelelni. Itt virradt rám a végzetteljes 1848 !!!_

Ki nem tudja, hogy ez év reformatiót követelt ugy az állami, mint társadalmi élet minden ágában. Jelszavam volt nekem is a haladás; de a szélsöségeknek barátja nem voltam soha. Hangoztatott ugy a szerzetes rendekben, mint a tanügy terén is szükségesnek látszott ujítás! És én a közügyre nézve hasznosnak vélt ujítást pártoltam s tehetségem szerint elömozditottam. Hirdettem tanitványaim elött is a hazaszeretet elsőbbségét, s a szabadságot a kellő rend fentartása mellett; de azért méltányolást nem találtam azok elött, kik minden ujításnak, s minden egyéni szabadságnak ellenei voltak._

Szerzetes rendi ujításunk egyelőre abban érte el tetőpontját, hogy, az oltárnál való szolgálatunkon kívül világi magyar ruhát viseltünk, s a rend alapitójának Kalazantius Józsefnek példájára, bajuszt és szakált viseltünk, mint viseltek régebben a leghiresebb püspökök is._ Nagyobb mozgalom keletkezett azonban a tanügy terén.

Ugyanis az egyetemi ifjuság marcziusi és későbbi mozgalmainak hullámai átcsaptak a pesti és budai gymnasiumi ifjuság körébe is; csoportosulások ismétlődtek, melyek igazgatói letiltások folyamán még inkább növekedtek.

Hogy a könnyen tulságba csapó ifjuság a következhető bajoktól megóvassék, Dr Lutter Nándor tanitótársam s barátommal ifjusági gyülést tartottunk, megtudandók, kivánságukat. Postulatumaik nem voltak valami tulságosak; azért is hogy a rend meg ne zavartassék s a leczkeórák folytassanak, nem utasitottuk el őket, hanem hogy nálunk nélkül semmit se tegyenek, sőt hozzánk ragaszkodjanak, postulatumaikat még megtoldottuk néhánynyal, pl. hogy ezentul a gymnasiumokban is a szaktanitás hozassék be. Az ifjuság erre bizalommal telt el, ezentul tanácsaink szerint járt el, s a rend nem zavartatott meg. Hogy lármás csoportosulások ne történjenek, néhány jelesebb ifjuból bizottságott alakitott a gyülés, s ezentul ez velünk egyetértőleg formulázta a kivánalmakat, s a pozsonyi országgyülésröl Pestre érkezett b. Eötvös József közokt. ministernek benyujtotta. Eötvös tudomásul vette s minden lehetőt igért a bizottságnak. Ezzel a demonstratióknak, minden káros következmény nélkül, végeszakadt. De eredménye lett, mert a következő 1848/9-iki tanévre a budai és pesti gymnasiumokban próbakép behozatott a szaktanitás.

Ennek folytán én a 4-ik, 5-ik, és 6-ik osztályban, (ekkor még csak 6 osztály volt) a szónoklat, költészet és Classikusok tanára lettem. Kézi könyvünk nem volt, s kénytelenitve voltam, hogy eredményhez jussak, annak megirására vállalkozni. Elöször is, hogy a latin classikusok magyarázatához foghassunk, irtam egy „Bevezetés”t a classikusok ismeretéhez; mely kiadott munkáim közt ma is látható. Azután a szerkesztendő költészet- és szónoklattan munkájához fogtam. Itt arról lévén meggyőződve, hogy jó költő és szónok nem lehet az, kinek a gondolkodás (logika) és szépizléstanról (aesthetika) fogalma nincs; rövid és népszerü gondolkodás- és izléstan megirásához fogtam, még pedig ugy, hogy az ifjuságnak rögtön kezébe is adhassam tanulság végett, ivenként, amint készült kinyomattam e szerint a logika és aesthetika körülbelül három nyomott iven (még nevem sem volt rajta, mert a czimlap csak utoljára lett volna kinyomva) 1848 végén m hó megjelent (Bagó Mártonnál); A tulajdonképi költészet és szónoklattan azonban végkép elmaradt, mert az 1849-iki első havakban már irományaim lefoglaltattak s februarban már mint politikai fogoly ültem az országházban, néhány száz más hazafival.

Azzal vádoltattam, hogy az ifjuságot izgattam, mi annyit tett, hogy a hazaszeretetre tanitottam. Tankönyvecskémben a hazafias kifejezéseket, mint később láttam, vörös ónnal aláhuzogatta a Kriegsgericht, mely elé állitattam. E tankönyvecske a veresónnal együtt, többi munkáim közt látható._

1848-ban irtam a rend nevében egy ódát István nádor beavattatása ünnepére. Ezt is elvitték irományaimmal, de enyhitő körülményül nem számitották be._

Megemlitem itt, hogy én Lutter Nándorral együtt a budai nemzetőrségbe beosztva voltam, s két ágyuval rendelkeztünk, melyek egyike mellett én, másika mellett pedig Lutter volt a tüzmester._ Egy izben, midőn Jellasics Fehérvár táján megjelent, kirendeltettünk az akkori fahidfőhöz egész napra, hogy a két ágyut használhassuk, lovak hiányában István nádor lovait fogattuk be; de estve felé hire jött, hogy Jellasics Győr felé futott, mi is haza rendeltettünk._

Míg Windischgrätz megszállva tartotta Budát és Pestet, addig mi foglyok, kiket az ország elfoglalt részeiből összeszedtek az országházban, s kaszárnyákban tartottunk. Sokan voltunk, vallás, nemzetiség, állás és rangkülönbség nélkül. Kihallgattattunk de el nem itéltettünk, a pártfogoltak el is bocsájtattak. Ohajtottuk, hogy honvédeink, kik a császári hadakat verni kezdették, mielőbb a fővárosig hatoljanak. Ez meg is lett, de reánk nézve nagyon végzetes lőn; mert mint Rákos felé közeledtek, a császári hatalom a foglyok nagyrészit eleregetvén, kiválasztván közülök 34-et, kiket (az időt elfeledém) egy napon váratlanul szekerekre raktak, melyekbe ökrök valának fogva, s egy vert horvát katonasereg őrizete alatt Budából kivittek sejtelmünk sem lévén merre, hová? E harmincznégy fogoly közt volt gróf, pap, tanár, katona, s mindenféle világi hivatalnok, kiknek neveit részben már elfeledtem. Ezek közt volt: Gróf Batthyány Lajos, gr. Károlyi Istv.; gr. Zelinszky (:Ujaradról:), Barsi (Neumann) József plébános, Lehoczky plébános, Dr. Perlaky László (most Mihály) piarista tanár, Hegyi Enoch (zalából ügyvéd), Neuwirth Rudolf ujságiró, Gál Tádé plébános, Gyöngyösy Imre ügyvéd, Ketterer orvos, Gallász Ferencz esperes blébános, Ambrus János vésztörvényszéki elnök, Földi János jogtanár stb. Elsö nap értünk Martonvásárra, másnap Székes Fehérvárra, aztán Palotára, Veszprémbe, Kőszegre, Bécs Újhelyre, s végre Grácz mellett el Czillibe, innen Lajbachba érkeztünk. Mindenütt vagy kastélyok termeibe, vagy fogadók nagyobb helyiségeibe helyeztek el bennünket, behozatván zsupszalmát, melyre leheveredtünk; mindenütt, hol, mint Fehérvárt, Veszprémben, s Batthyány birtokán (Vasmegyében, neve nem jut eszembe) hire futott, hogy a nép ki akar bennünket szabaditani, vassal és golyóval fenyegettek bennünket, ugy hogy nekünk kellett felszólalni a néphez, miszerint hagyjanak fel szándékukkal, halál vagy fogság közt kell választanunk._

Lajbachban a várban 3 hónapig voltunk, hol örömmel hallottunk honvédeink győzelmeiről. Azon hirre, hogy az oroszok az osztrákok segitségére jövén átlépték a határt, zsarnokaink a gyözelem biztos reményében visszaküldöttek bennünket Pozsonyba, a várba. Itt találtunk több más magyar foglyot is. Itt voltunk egy hónapig, s midőn hirül jött, hogy Klapka Komáromból kitört s a huszárok Csallóközben száguldoznak, hirtelen, éjfél után egyórakor készülődésre parancsoltak, kikisértettünk a vaspályához, s reggel 7 órakor már Ollmüczben találtuk magunkat, hol Casamátákban helyeztek el; de ide is csak 34-ünket hoztak, a többi Pozsonyban hagyatván._

Ollmüczben egy hónapot tölténk mit sem tudván hazai ügyeinkről. Azonban egyszerre plakátok jelentek meg a városban, sőt még fogházunk udvari falain is, melyből megtudtuk, hogy Görgey Arthur Világosnál a fegyvert letette. Ez leverő volt reánk nézve. Csakugyan ezután egy hétre vissza küldöttek bennünket hazánkba, Pestre, s az Ujépületben szállásoltattunk el._ Itt találtuk Lonovics érseket is elfogva, mire fel kiáltottam: miként juthattunk mi egy hajóba!_ Száz meg százra szaporodott itt a foglyok száma. Sorban itéltek el bennünket kény s kedvök szerint.

Megemlitem itt, hogy fogságunk alatt, Károlyi István gr. lehetőleg jó kedvvel tűrte sorsát, sétánk alatt, mit naponkint szuronyos őrök között tehettünk, többnyire politizáltunk, de legtöbbet a romai classicus irókkal foglalkoztunk, azokból idézgetvén.

Batthyány ellenben zárkózott volt, legfölebb sakkozni szoktunk együtt. Egy Ollmüczben e czélra szerzett sakktáblámat sokáig tartogattam emlékül, míg utóbb gyermekeim kezébe jutván, lassanként a figurák elvesztek. Batthyány elve volt a játékban, feladni és kiütni mielöbb a figurákat, s aztán a király mellett megmaradt egypár tiszttel és paraszttal komolyan játszani._

Az ujépületben az idő alatt, még ott voltam, körülbelül 400 fogolynak nevét, állását, elitéltetése okát s módját följegyeztem; e jegyzék irataim közt megvan.

Az elitéltetés, amint megkezdődött, naponként folyt. Az én itéletem, melynek felolvasására behivtak a 3ik emeletről többed magammal, igy hangzott:

„A fölkelésben való részvétel miatt elitéltetik 8 évi várfogságra, vasban, s a papi méltóságról letétetik.” Mire én rögtön felszólaltam mondván:

„Ahhoz, hogy a papi méltóságtól megfosszanak, nincs joguk!”_ Felelet semmi. Ez történt 1849 sept. 18-án.

Ezzel fölmentem lakásomba, utközben bekopogtattam gr. Batthyány szobájába, mely ugyanazon a folyosón volt (délelőtti 10 órakor), még Ő ágyban volt. „No, mondván – gróf úr, én már megkaptam jutalmamat!”, Ugyan mit, kérdezé Ő – ? Csak 8 évet! mondván. „No, – ugymond Ő – akkor mennyit fogok én kapni ?!_

Az nap este felé, a séta idő alatt ugyancsak vele sakkoztam ajtaja előtt egy ablakzugban, és ezt utoljára …. másnap következett az Ő elitéltetése, és a nagy vértanut többé nem láttuk._ _ _

Ugyanekkor itélték el gr. Károlyi Istvánt 150 vagy 200 *** ft. bírságra és kétévi várfogságra; Ő Theresienstadtba, én Ollmüczre számüzettünk . Én tehát már ismerős helyre jutottam._

Mivel az utaztatás napja titok volt, gondoskodtam hogy régi holmimból csekély ágynemüt kapjak, s egyszersmind 10 font magyar dohányt vetettem magamnak, hogy legalább magyar dohány füstjével vegyíthessem majd sohajtásaimat.

Elszállitatásunk hideg őszi ködös időben történt, gőzhajón. Többed magammal vitettünk egy őrmester vezetése alatt álló csekély őrség kísérete mellett, Pozsonyig, hol kaszárnyában töltöttünk egy éjt és egy napot. Innen vasuton kisértettünk tovább.

Marchegen, hol a vasúti vonalak szétválnak, a közös vaggonokból az utasok, podgyászaikkal együtt le szállitattak, hogy részben a bécsi, részben az Ollmüczbe vezető kocsikra üljenek. Itt a vám, hol a podgyászok átvizsgáltatni szoktak. Mi magyar foglyok megszeppentünk, hogy még dohányúnktól is megfosztatunk; kértük az őrmestert, hogy a foglyok holmiját ne engedje felkutatni. Ő szólott is; de a német vámosok nem hallgattak rá, s követelték ládáink felnyitását. Az enyém legelöl állott; a követelőnek azt felelem, hogy mi foglyok nem kereskedünk, nem hordunk magunkkal vám alá eső tárgyakat, s azért nem nyitom ki. Erre az illető bement a főfelügyelőhöz, rendelkezhetés végett, hogy ládámat felnyittassa. Az a bizonyos – nem tudom, ki? – többed magával ki jött a hely szinére, s kérdé, mi dolog ez itt? Miért nem nyittatik fel a láda? Erre, én neki bátorodván körülbelül igy szóllottam; „Uram! Mi status-foglyok vagyunk; Ő Felsége a Császár foglyai. Már hónapok óta hurczolnak bennünket Ő Felsége birodalmában, de eddig nem követték el rajtunk azon szégyent és méltatlanságot, sem katona kisérőinken azon bizalmatlanságot, hogy holminkat, mit a Kormány engedelmével hozhattunk magunkkal, megvizsgálják, mintha mi dugáruval kereskednénk! Ha Ön uram ezt Ő Felsége és kormányhatósága méltóságával megegyezőnek tartja, ám tessék a ládát felnyitni, de én fel nem nyitom, bár mi történjék is!”_ Erre a német sogor meg gondolkodott, s egyszerüen vállal vonitva azt mondá: „Lassen wir es gehen!” s dohányunk meg lőn mentve.

Igy jutottunk el Ollmüczbe.

Itt, lassanként annyira szaporodtunk, hogy párszázan lehettünk, s egymást csak akkor láttuk, midőn az udvarra bocsájtattunk sétálni. Különben 4-5-en laktunk egy-egy bástyába épitett helyiségben._

Tisztelt ismerőim és barátaim a következők voltak: Laky Döme és Sebesy Kálmán prémontrei kanonokok s volt tanárok, Rómer Flóris benedekrendi tanár, Szontagh Pál Nógrádból, stb. stb.

Üres óráimat – volt elég – olvasással, tanulással töltöttem. Fogságom alatt tanultam meg a franczia és angol nyelvet._ Előérzetem és számításom nem csalt meg; a magammal hozott dohány körülbelül 8 hónapig tartott, midőn váratlanul beköszöntött a szabadulás órája.

Megemlitem itt, hálám jeléül, hogy piarista rendtársaim mindig érdeklődtek irántam, s nem csekély összegeket gyűjtögettek össze számomra, keserűségem enyhítésére. Az összeget volt szeretett őszinte barátom Vass József szolgáltatta kezeimhez. Legyen áldott emlékezete, s legyenek áldottak az adakozó rendtársak is!_

A szabadságharcz elnyomása után, tudvalevő, hogy Haynau volt hazánkban a mindenható. 1850-ben azonban csillaga hanyatlani kezdett, s mint, mint nem? kegyvesztetté vált; s midőn a letételét hozó rendeletet Bécsből megkapta, mielőtt azt felnyitotta – magát megtorlandó a még elitélésre várt száz meg száz Compromitált egyének nagyobb részét, kik közt sok képviselő is volt, rögtön, váratlanul szabadon bocsáttatta, s csak ezután adta át hivatalát utódának. Bécsben ez nagy feltünést okozott, s hogy az ottani kormány ne látszassék kegyetlenebbnek Haynaunál a nemzet előtt, sietve amnestiát, közbocsánatot hirdetett ki, mely alkalommal különféle idegen várakban, összesen 108 (:mint hallottam:) nyert kegyelmet. Ollmüczből vagy 30 egyén szabadult ki ekkor, köztök magam is. Elbocsájtatásom oly formán szólott: „Szabadlábra állítatik, de azért rendőri felügyelet alatt fog maradni!” Elbocsájtási levelem irataim közt ma is megvan, szól 1850 jul. 15-ról._ Ennek folytán irásban kellett hagynom, hogy mely uton, hova szándékozom menni, s hol fogok letelepedni._

Igy bocsáttatván el, Tatába, rokonaim közé jöttem vissza.

Tatában, a kegyes rendiek házában helyeztettem el további rendeletig. Minthogy kiszabadulásom az ujságokban is közzététetett, e hirre az ország több részéből, előkelő házaktól, számra nézve kilencztől, meghivást kaptam házinevelőül, tanitóul. Elhatároztam magamat, hogy egy ily állást foglalok el, hogy ne legyek kitéve a policzia zaklatásának s irtam Sz. Fehérvárra, hova gr. Zichy kis fia mellé is meg voltam hiva, ki épen akkor kezdé iskoláit. Irtam, hogy a gróf tudja meg Geringer akkori tejhatalmu kormányzótól, nem lesz-e ezen állásom ellen kifogás?_ Két hét mulva jött a válasz: hogy a compromittált piaristák nem csak a nyilvános, hanem magán tanszékekről is eltiltvák. Szép kilátás volt ez a hazafias érzelmü kegyesrend tagjaira nézve. Csakugyan szóba is jött a rend megszüntetése is, csakhogy az nem megy oly könnyen, mint ellenségei hiszik.

Reám nézve, ki éltem–haltam a tanítói pályáért, nagyon leverő volt e tudósítás.

Ekkor kezdődött az iskolák germanizálása, mitől a magyar szülők természetesen irtóztak. A tatai 6 osztályu gymnasium négy osztályúvá tétetett. Azon gyerekeknek, ifjuknak, kik itt a 4-ik, 5-ik, és 6-ik osztályt már végezték, máshová kell vala menniök tanfolyamra. Ezek közül többeknek szülei nem akarták sem Pestre, se máshová adni gyermekeiket a jelen körülmények közt. E miatt Ghiczy Kálmán és Ignácz, Huszár Ferencz s többek mások összeszólalkozván megpenditették a piaristáknál, hogy vállalkoznának az 5, 6. és 7-ik osztálynak magán uton való megnyitására (:mert ekkor a szaktanitás behozatala mellett a gymnasiumok 8, vagy 4 osztályukká alakittattak:) ugy, hogy a jobbmóduak 100 Ft-ot fizetnének egy-egy tanuló után, a szegények pedig ingyen folytatnák tanpályájukat. Ez időben épen Purgstaller Pal. József, és Nachtigall Tatában működtek mint kegyesrendi rendes tanárok. Ezek vállalkoztak, hogy saját nevök alatt megkezdik az 1850/1 évre a magánoktatást azon föltétel alatt, hogy én, kinek semmi hivatalos dolga, az oktatás nagy részét magamra vállaljam a nélkül, hogy a hatóság ellenem kifogást tehetne, nem tudván hogy én is résztveszek a tanitásban!_ A tanfolyam megkezdetett. De az akkor uralkodott zavaros viszonyok közt a rend kormányzója egy hó mulva Purgstallert kénytelen volt áttenni a rend somogyi jószágára, s ismét egy hó mulva még Nachtigallt is eltette Temesvárra; más rendtárs ekkor nem akart vállalkozni a magán órákra, s igy magam maradtam. Ghiczyék biztattak, hogy, ha kitelik tőlem, folytassam egyedül, mert már most ha akarnák sem adhatják fiaikat más gymnasiumba.

És én elhatároztam, hogy folytatom, míg le nem tiltanak._ Isten csodája, hogy el nem tiltottak a tanítástól; okát máig sem tudtam meg. Rendkívüli erőt igényelt tőlem a feladat, de a jó fiuk szorgalmasan tanulták az általam előadottakat, és az év végén levittem őket Pestre, hol a vizsgálatot jó sikerrel letették._  Jövő 1851/2-ben folytattam e magán oktatást de csak két osztályban.

Ezután, azon reményben, hogy a hatóság már nem törődik velem, a rend rendeletére Veszprémbe mentem a természettani tárgyak rendes előadására. Innen azonban egy ukáz következtében félév mulva el kellett mennem s áttétettem Szt. Györgyre – henyélni._

 A viszonyok lassú átalakulása közt 1853/4-ben a rendfőnök a primáshoz folyamodott azon kéréssel, hogy eszközölje ki fölmentésemet az üldözés alól azon kijelentéssel, hogy, ha ez meg nem történik, kénytelen lesz a rend egy Kolozsvári tanszéket üresen hagyni, mert nincs elég egyéne. Erre csakugyan kiadatott a rendelet hogy taníthassak nyilvánosan. Igy jutottam Kolozsvárra, hol a mathematikai tárgyak tanitása jutott osztályrészemül, s tanitottam háboritatlanul. Itt meg más baj adta elő magát. Ekkoriban lőn Haynald Lajos erdélyi püspökké. Ezen köztiszteletben álló jeles férfiú lelki nagysága előtt mindenkor, ma is, sőt ma inkább mint valaha, tisztelettel hajlok meg, s előttem ő egyike legnagyobb hazánkfiainak. De, miért miért nem, a kegyesrendieknek nem volt barátja, s Kolozsvárra ezek helyett a jezsuitákat akarta behozni. Általában ezen hit volt elterjedve. Erre mutatott az is, hogy akkoriban oly fegyelmi állapotot akart alkotni a piaristák kolozsvári házában, mely tekintve a tanároknak összeköttetéseit, viszonyit a tanulókkal s ezek szülőivel, elfogadható nem volt.

Minélfogva a tanári testület értekezletileg ez ellen nyilatkozott; s miután ezen értekezletnek jegyzője én voltam, az ellenszegülés ódiuma itt is reám ragadt._ Ez nem volt elég.

Kolozsvárt az ugynevezettt Nagy-boldogasszony napja mindig ritka ünnepélyességgel szokott az akademiai templomban megtartatni, melyre nem csak a róm. katholikusok hanem a többi vallásfelekezetek is nagy számban szoktak megjelenni meghallgatandók a beszédet, melynek megtartására többnyire piaristát szemeltek ki. Engemet is ért e megtiszteltetés. A roppant hallgatóság előtt elmondám vallás-erkölcsi tekintetben ugy mint hazafiság tekintetében gonddal készített beszédemet. Ünnepély után gr. Karacsay jött hozzám, és gr. Teleky Jánosné. A több lelkes honleány nevében arra szólítván fel, hogy engedjem át beszédemet kinyomtatás végett, mit én megtettem azon feltétel alatt, hogy a beszéd elárusittatván a bejövendő pénz egy alapitandó leánynevelde javára fordíttassék. E beszéd többi munkáim közt megvan. Ez időtől fogva Kolozsvárott átalában mindenütt és mindenki által tiszteltettem. Kiváló vonzalmat birtam Gr. Kemény Samu, ugy Gr. Mikó Imre hazánkfiainak, de azt ekkor még nem tudtam, hogy a püspöki körben nem jó szivvel fogadták föllépésemet; miért? máig sem tudom; mert bár hazafias volt beszédem, de a mérsékeltség határait tul soha nem léptem. A plébániai nagy templomban is néhány beszédet mondottam Kedves apát felszólítására. Következő évben ismét felszólíttattam a fenebb emlitett ünnepre vonatkozó beszéd megtartására. El is készültem rá.  Azonban ekkor, váratlanul, Haynald püspöktől egy nappal előbb levél érkezett a kegyesrendi ház főnökéhez, melyben egyszerüen üzente, hogy Ő megjelenik Kolozsvárott s maga végzendi az ünnnepen a szertertást s a beszédet is Ő tartja meg, az pedig, ki a beszéd megtartásával megbizva volt, ha akar – ugymond – tartson beszédet előtte való nap délutánján az ugynevezett vecsernye alatt, melyen Ő is jelen akar lenni._ Ez reám nézve meglepetés volt, de reá állottam, hogy a vecsernye alatt szónokolni fogok. Ugy is történt. Délután a püspök megjelent, s a vecsernyét a szokott apparatussal Ő tartotta meg, mely között én a szószékre léptem. Püspök úr egész személyzetével a szószék elé helyezkedett a templom közepén. Az elterjedt hirre roppant hallgatóság jelent meg. Én meleg s még hazafiasb lelkesedéssel mondám el beszédemet, mely a püspök ur tetszésével nem találkozott; mert az ünnepély után meghitt embere s piaristatársam Raffay János által azt izente nekem, hogy lássam én, ha túlbuzgóságom miatt bajba keveredem, mert Ő nem segithet rajtam, s őtet előkelő urak szólitották fel, hogy ne engedje meg nekem beszédeket tartani stb._

E beszéd kéziratban szintén irományaim közt van, melyből ugyan senki sem olvashat ki oly dolgokat, melyekért egy hazafit kérdőre vonni lehetne; hazafias igen, de a fejedelem iránti hazafiui kötelesség megsértését semmikép sem foglalja magában. Mégis, más nap, a tulajdonképeni ünnepnapon a püspök saját beszédében egynémely állitásomra helyreigazítólag reflectálni czélszerűnek találta, mit a hallgatók is észrevettek._

Kolozsvárott csak három évet tölthettem, ez idő alatt a plébániai templomban is tartottam, a derék plébános Kedves felszólítására, nagypénteken és Urnapkor beszédet._ Ugyan itt 1856 irtam egy emlék költeményt Kedves aranymiséjének ünnepélyére; nem különben Gr. Mikó Imre tiszteletére azon alkalommal, midőn ez „Erdély Muzeumegylet”-nek, melyet alapitott, egy palotáját szép parkjával együtt odaajándékozta. Mind kettő nyomtatásban is megjelent; ez utóbbi a Török János által Bécsben szerkesztett „Magyar Sajtó” lapban. Ugy szintén egy üdvözlő költemény jelent meg tőlem Nagy Péter kegyesrendi főnöknek tiszteletére, midőn a Kolozsvári házat meglátogatta. Majd egy balladafélét olvastam fel gr. Kemény Samu születésnapja alkalmával, az általa adott gazdag lakomán; Czime: „A Magyar Kodrosz”; t.i. Kemény Simon. Megjelent ez a Kolozsvári „Heti Lap”ban 1854.

A munkásságnak, melyet a tanitáson kívül 3 év alatt kifejtettem, s a népszerűségnek, melylyel az ottani alsóbb-felsőbb körökben egyformán dicsekedhettem, a vége az lett, hogy 1856-ban a rendfőnök rendelete folytán Kolozsvárról eltétettem Szegedre. Ezen eljárás indoka iránt tudakozódván azon választ nyertem, hogy a püspök úr erélyesen követelte eltétetésemet, mi nagyobb leveretést szült bennem, mint politikai elitéltetésem; mert kimondhatatlanul fájt tudnom, hogy a politikai hatóság amnestiát adott, az egyházi pedig nem szünik meg üldözni, hogy az én üldözésemnek vége nem lesz; mert ha minden megszünök is lenni, de hazafi soha. Ekkor támadt lelkemben a gondolat a szerzetes tanári élet nekem menhelyül nem szolgálhat az üldöztetés ellen, tehát a szerzetes rend falain kívül fogom azt fölkeresni._ Ezen gondolattal vettem búcsút Kolozsvártól, s mentem Szegedre, első üldöztetésem helyére, 1856/7-ik iskolai év kezdetén.

Szegedre érkezvén a tanári értekezlet már megtartatott, s a szaktanárok felosztották maguk közt a szakmákat. Nekem maradt az egyetemes és magyar történelem előadása a felsőbb osztályokban. Csak e hiányzott még fenn jelzett gondolatom megvalósításához. Én és magyar történelem!? A hazugság soha nem volt kenyerem. Őszinteségem volt minden bűnöm. Lehetett-e kételkednem azon, hogy történelmi előadásaimban az utánam leselkedő rendőrfülek meg nem fognak botránkozni?! Egy kiejtett hazafias szó, ítélet nem fog-e okot szolgáltatni ujabb üldöztetésemre?! A végzet mindenkép oda törekedett, hogy kedvelt hivatásomról – a tanári pályáról leszorítson. Kötelességemet, bár végkép elkedvetlenülve megtettem ugyan, de mindig azon törve fejemet, miként szabaduljak, meneküljek? Végre abban állapodtam meg, hogy az iskolaév végével egészségi állapotom tekintetéből külföldre fogok utazni – s vissza többé nem fogok térni. 1857-iki jul. hoban a szükséges lépéseket megtettem: a rendfőnök engedelmével egy évre szóló utlevélért folyamodtam Svájczba és Olaszországba. Szándékom volt Svájczban, Zürichben letelepedni, s hogy semmi ürügy se legyen visszaidéztetésemre elhatároztam, hogy a rendből való kiléphetés végett kilépek a róm. kath. egyházból is. Isten látja lelkemet! Soha ellentétbe nem jöttem vallásos meggyőződésemmel; bigott soha, de vallásos érzelmű voltam mindig; ma ugyanazon erkölcsi meggyőződésben élek, melyben éltem gyermekkoromtól fogva; tehát hitem megmaradt, csak vallásom változott formailag, mert a kitérés napjától reformatusnak vallottam magamat, de megmaradtam róm. kath. hitemben – a sirig.

Mint terveztem, ugy lőn. 1857-ik évi aug. hó első napjaiban, már Zürichben voltam, hol Bécsben élt jó barátaim által több előkelő háznál ajánltatván csakhamar több ismerősöm akadt, ilyenek voltak Fäzy zürichi helytartó (Statthalter), Reishauer-Bodner vas-műkereskedő, és Schweizer gymnasiumi tanár, kik szivesek voltak érdekemben hathatósan közreműködni._

Hogy multammal végleg szakítsak, arra is elhatározám magamat, hogy megnősüljek. Mi végből Ajtay Máriát Kolozsvárról megkértem, Ki is anyjával e czélból Zürichbe jött, s az eljegyzés a reform. vallásra való áttérésem után megis történt; összeadött bennünket Pestalozzi lelkész, a hires paedagogusnak hasonnevű rokona. Mind az áttérésemre, mind a házasságomra vonatkozó okmányok irományaim közt találtatnak.

Hogy ezen lépésem által a kegyesrendnek semminemü zavart ne okozzak, sept. hóban, tehát még a szünnapok eltelte előtt tudattam a rend főnökével, hogy többé vissza nem térek, minél fogva tanári székem betöltéséről gondoskodjék. Mi megis történt. Nem sokára azonban a rend főnökétől hivatalos levelet kaptam, melyben a primás nevében felszólított a visszajövetelre; mire azt válaszolám, hogy ha akarnám sem tehetném, mivel törvényes uton áttértem, megnősültem, sőt már családos ember vagyok.

Mire Purgstaller József a jeles rendfőnök egy megnyugtató magán levelet küldött, tudatván, hogy Ő irt a primásnak, s ajánlá neki, hogy engem ne bolygassanak többé, miután már ugyis családos lévén künn békében élek. Barátságos levele Purgstallernek szintén irataim közt van._ Örömmel jegyzem fel, hogy volt piarista társaim mind rokonszenvesek maradtak irányomban, mint én Ő irányokban; tudták ugyanis, és méltányolták lépésem indokait._

Zürichben töltött életem viszonyait is lehetö rövid leirásba akarom foglalni. Miután kivándorlásom czélja volt menekülni a további üldöztetés elől, s azt elértem, nem volt szándékom végkép itt letelepedni, mert haza vágytam s azért nem is kisérlém meg oly állapotba helyezni magamat, melyből a kedvező alkalommal haza ne juthassak. De ideiglenes fentartásomról kell gondoskodnom, s ismerőim tanácsára magyar borokkal kereskedésre adtam magamat, melyeknek kezelését tanulmány és gyakorlat által csak hamar eltanultam. Az üzlet meglehetősen ment; ebből tartottam fenn magamat 4 évig. Családom minden évben egygyel szaporodott. Első leányom Katharina keresztapja volt gr. Kemény Samu Kolozsvárról, kit itt a már említett Reishauer-Bodner helyettesített. Itt született három leányom, Katharina, Ilona és Margit._ A borászaton kívül, szellemi munkákkal foglalkoztam. Levelezője voltam a „Pesti Napló”-nak (gr. Kemény Zsigmond szerkesztő alatt.). A negyedik évben (1860) egy borászati munkát adtam ki itt „A bornemesítés” módjáról, nyomtatott Genfben Buky Miklós hazánkfia nyomdájában, melyet haza küldöttem elárusítás végett._

Itt az átutazó magyarok mind fölkerestek; sok fiatal magyart láttam szivesen házamnál. Itt ismerkedtem meg gr. Teleky Sándorral, gr. Balassával Nógrádból, stb. A fiatal utazók és tanulók közül, egyszer vagy öten voltak nálam pinczémben, hol a haza jövendője s az ujra felébredt magyar szellemről jó kedvvel beszélgettünk, mert ekkor kezdődtek ujra a magyar alkotmányos mozgalmak 1860-61-ben, s már ekkor én is kezdettem gondolkodni a hazatérésről. E fiatal honfitársak közt volt: Széll Kálmán a jelenlegi pénzügyminister; Ádám Gerson jelenleg tanár Nagy Kőrösön, nem különben, Hajdu és Hajdek rokonok s zürichi tanulók. Ez érdekes találkozás volt 1859-ben jun 14-én; ugyanis délelőtt meglátogatott Széll Kálmán és Szász Gerő délután pedig pinczémben látám szivesen, név szerint Szász G.; Széll K., Garda, Tiefenthäler, Gerson Ádám, és *** fiatal hazafitársaimat.

1861-ben, azon reményben, hogy az alkotmányos világ hazánkban ismét diadalt ülend, csakugyan elhatároztam magamat a hazajövetelre; lassanként eladtam boraimat, ingóságaimat. E közben irtam egy röpiratot a „Sajtószabadság”-ról, melyet Kolozsvárra küldöttem kinyomatás végett, mi megis történt. Mindkét – itt irt munkám irataim közt feltalálható. Hazajöttem pedig családostól ugyanazon év húsvéti hetében. Pestre érkeztemkor a város forrott a vidéki magyaroktól ugy, hogy fogadókban sem lehetett szállást kapni. Hatvani utczában az egyetemi kórházzal szemben egy magán szobát vettem fel, hat forintért naponként. Itt feküdt Ilona leányom 5-6 napig betegen, s ekkor családomat hazaküldém nőm szülőihez.

Én itt maradtam, s első dolgom volt elmenni a piaristák főnökéhez Purgstallerhez, ki szivélyesen fogadott többi volt társaimmal együtt. A főnök urtól hallám, hogy e napokban találkozván Haynald püspökkel, ez ugy nyilatkozott, hogy nem bánja akár mit teszek, csak Erdélybe ne menjek. Azután elmentem a „Pesti Napló” szerkesztőjéhez Kemény Zsigmondhoz, ki igen szivesen fogadván, felszólitott, hogy miután Királyi Pál orsz.gy.követ lévén, helye üresen maradt a szerkesztőségben, foglalnám el helyét. Én elfogadtam, s ott a külügyi rovatot kezeltem.

A dolgok azonban bonyolódni kezdettek, s a hazafiak reménye ujra elborult. Az országgyűlés feloszlatott, s ismét beállott a provisorium, Királyi Pál helyét elkelle hagynom, s igy csak 1862, ujévig működhettem a szerkesztőségben.

Ezt megelőzőleg Nőm gyermekeivel, már néggyel, september hóban Pestre érkezett, s családi gondjaim nagy mérvben szaporodtak. Mit tegyek hivatal nélkül? A provisoriumi kinevezéssel megindultak. Egy volt barátom puszta ajánlatára, anélkül hogy folyamodtam volna Barsmegye akkori királyi biztosa, Frank vagy Frankl (nem tudom bizonyosan) kinevezett Barsmegye főjegyzőjévé azon meghagyással, hogy állásomat januar hóban elfoglaljam. Ekkor lehető legnagyobb zavarba jöttem. Országszerte jelszó volt, hogy nem becsületes magyar az, aki hivatalt vállal. Nőtlen embernek könnyü a választás, de nem egy család-apának, kinek vagyona nincs. A remény és hazafiság, mely sokszor a megbolondulásig fokozódik, erőt vett rajtam, s kimondám, hogy bármi történjék velem, a szép állást nem fogadom el. A kinevezési decretumot visszaküldöttem. Ezen tettemet, azóta számtalanszor megbántam, mert utamat vágtam el a jövőre, s mert e hivatal daczára is maradhattam volna jó hazafi, s többet használhattam a népnek, mint a nélkül; s mert azután kelle tapasztalnom, hogy az alkotmányos időszaknak visszatértével 1867-be az önáldozással, önmegtagadással járt hazafiságomra nem sokat adtak a hires hazafik. Fájdalom! Fájdalom!

Mi tehettem egyebet, minthogy 1862-ben Bucsánszky nyomdájának vezetését elvállaljam; ezt tettem 3 évig; Klauzál Gábor, kiről már emlékeztem, őszinte jóakaróm lévén, hogy sorsomon némileg javitson, kieszközölte hogy az akkoriban keletkezett „Pesti biztositó intézetnél” hivatalnokká kineveztettem 1865-ben, s itt működtem az életbiztosítási ágban 1868-ig, midőn az alkotmányos uj korszak ismét beállott. Ekkor az intézeti igazgatóság egyrészt, mert tisztviselőinek számát apasztani akarta, másrészt azon meggyőződésből, hogy én összeköttetéseim mellett az m. kir. ministeriumnál, bizonyosan találok alkalmazást, 3 havi végkielégítés mellett a szolgálattól fölmentett. Sokat tett ehez, az is, hogy Klauzál Gábor, lelkes hazafi is ekkor tájban halt el; legyen áldott emlékezete. _ Eötvös gr. közokt. ministernél kértem alkalmazást hivatkozván Klauzálra, ki neki engem ajánlott, hivatkozván tanári pályámra stb. azon választ nyertem, hogy ha engem alkalmazna most, összeütközésbe jöhetne a főpapsággal, tehát pro momento nem ígérhet semmit. Mintha nem alkalmazott volna körében több ref. és lutheranus férfiút is !?_

Fordultam gr. Mikó közlek. ministerhez, ki igen jó emberem volt különben; de e téren járatlanságomat magam is beismertem, inkább ígérte, hogy ajánlani fog más ministeriumhoz. Nagy nehezen tudtam bejutni az állami könnyvivőséghez napi dij mellett, hogy mindennapi kenyérre valót keressek. Itt azonban Herián oszt. tanácsos, látván képességemet az általa és Weninger Vincze által szervezett főkönyvelési osztálynál első osztályu számtisztté neveztettem ki 1000 ft. fizet. és 250 ft. lakrész-élvezménynyel; ezen osztályból alakittatott azután az állami számvevőszék, melynek érdekében több cziket irtam a „Századunk” napi lapban (Urváry Lajos szerk. alatt), valamint a „Pesti Naplóban” is (melyet Kemény Zs. után Urváry vett át).

A felállított számvevőszékhez 1870. nov. 22-én szintén számtisztté neveztettem ki, 1871iki nov. 29-én pedig ugyanott számvizsgálóvá 1300 ft. fizetéssel és 300 ft. lakpénzzel.­_

Igy állásba jutván 1870-től kezdve hivatali időmön kívül minden erőmet gyermekeim nevelésére és további irodalmi munkálkodásra fordítottam.

A már érintett munkáimon kívül a többit is megemlítem a következőkben.

„Imre herczeg” pályanyertes hitrege, megjelent 1865-ben a Heckenastnál nyomatott, Kis István és Majer István által szerkesztett „Képes Ujság” 13ik számában.

„Epitome historiae acrae ad usum tironum lingvae latinae anctore C.F. Lhomond”, melyet a magyar ifjuság használatára alkalmaztam s latin magyar szótárral elláttam 1865.
(Megjegyezendő hogy e munka nem saját nevem, hanem barátom gr. Peregriny Elek neve alatt jelent meg, mibe Ő beleegyezett. Ez azért történt, mert a munka kath. szempontból van írva. Kiadta Pfeiffer Ferd.

Egy dicsének Vörösmarty Mihály emlékére. Megjelent a „Magyar Bazar” melléklapjának 10-ik számában 1866.

Az iskolai fenyités és jutalmazás nevelészeti szempontból”, értekezés, mely az Aigner Lajos által kitűzött pályadiját nyerte. Megjelent a „Népnevelők lapja” 29, 30, 31 számában, 1872.

„Népszerü borászati kézi könyv” vegytani alapon. A gazd. ministerium által kitüzött 400 ftnyi pályadijra érdemesitve. 1873. 9 ív fametszetekkel.
Miután azonban eme csak a borkezelést tárgyalta, ennek folytán megjelent tőlem

„Népszerü szőlőszeti és borászati kézi könyv” 1874ben 12 iven fametszetekkel. Kiadta a Franklin társulat.
Hogy pedig ez utóbbi munka a közönséges borászok közt is jobban terjedjen, még népszerübb alakban kérdések és feleletekben szintén megjelent a következő czimek alatt:

A „szőlőmivelés kátéja” 8 iven és „Borászati vagyis pinczegazdászati káté” szintén 8 iven, fametszetekkel 1875. az ugynevezett „Falusi könyvtárban”, Franklin társulatnál.

„Miként lehet a magyar nyelvet a nem magyar ajku tanulókkal megkedveltetni s mi módok által lehet azt sikeresen eszközölni?” Ezen értekezés a budapesti tantestület által kitűzött 8 arany pályadijat elnyervén 1874-ben a Népnevelők lapjának 14ik s következő számaiban jelent meg.

Ezeken kívül 1873. 74-75-ben a „Hon” politikai napilap egyik rendes külmunka társa lévén több közgazdasági, társadalmi stb. czikeket irtam.

1875-6-ban pedig a „Magyar tisztviselő” heti lapnak lévén munkatársa, 1876/7-ben pedig felelős szerkesztője minden számában irtam nemzetgazdászati, s tisztviselőérdekü cziket a lap fenállásáig de irtam más lapokban is folyvást mindig komoly irányu értekezéseket, melyeket magam nem tudnék elszámlálni, s mi több, leginkább álnév alatt, mert a dicsőséget soha sem óhajtottam, megelégedve azon hazafiui tiszta öntudattal hogy hazámnak akartam szolgálni.

 

 

Kedves anyám saját kezűleg vágott ki 5 (öt) … lapot.